2017. február 26., vasárnap

Érintő - 17.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást, remélem meg lesztek vele elégedve! :) Berni és Pixy, nektek nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt kommentet. Puszi nektek!

Jó olvasást!
Alice



A telefon
Damien percekig győzködött, hogy hagy magyarázza meg, és minél inkább hárítottam, és minél jobban menekülni akartam ő annál jobban erősködött és a végén már kiabáltunk egymással, olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit egyikünk sem gondolt komolyan. Eléggé megviselt a vita, rosszul voltam, hányingerem volt és levegőre vágytam. Nehezen meggyőztem Damient, hogy engedjen ki, ne rontson tovább a helyzeten. Megígértem, hogy visszajövök, de ahhoz most ki kell engednie, nem akarom ezt tovább csinálni, a veszekedés amúgy sem vezetett sehová. Mindkettőnknek arra volt szüksége, hogy lehiggadjunk, és később megbeszéljük ezt az egészet.
Hívtam egy taxit. Útközben felhívtam Deant és megkértem fogadjon be éjszakára. Nem akartam mindent kiteregetni a taxisofőr füle hallatára, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani, úgy éreztem kirobban belőlem, ha nem mondhatom el azonnal valakinek. Dean a ház előtt várt, már mindent tudott így nem bombázott kérdésekkel, egyszerűen átölelt és felkísért a lakásba. Paige már elment, ketten voltunk. Szerettem Paige-t, szinte a legjobb barátnőm volt, de Dean volt a legjobb barátom, előbb ismertem meg és ő volt az első ember, akit Damienen kívül közel engedtem magamhoz. Tudta a titkom, hónapokkal ezelőtt elmeséltem mi történt velem. Sokkal könnyebben megosztottam vele, mint Damiennel, nem tudom miért, lehet, mert már egyszer elmondtam valakinek, vagy, mert az ő reakciója teljesen másként hatott rám, mint Damiené. Nem féltem, hogy ha meg tudja, másként néz majd rám.
Dean ölelése is nyugtató hatással volt rám, egészen kényelmesen befészkeltem magam a karjába. Soha nem tekintettem Deanre másként, mint barátra, egy testvérre, akire mindig is vágytam. Érdekes, hogy Damient soha nem éreztem a testvéremnek, holott mindig is ezt nevelték belénk.
Nem is tudtam mennyire fáradt vagyok, míg el nem aludtam Dean karjában. Reggel sokkal kényelmesebb helyen ébredtem, mint amire emlékeztem. Dean valószínűleg behozott a kanapéról, mert az ágyában ébredtem.
- Jó reggelt Csipkerózsika! . Dean egy tálcát egyensúlyozva lépett a szobába. Még nem akartam visszatérni a valóságba, ennek kinyilvánításaképpen a fejemre húztam takarót. Dean hangos nevetésben tört ki, hallottam, hogy lerakja a tálcát és a következő pillanatban eltűnt a fejemről a takaró. Morcosan néztem a legjobb barátomra, aki erre még jobban nevetni kezdett.
- Majdnem dél, gondoltam nem akarod átaludni a napod. A pasid meg kész idegroncs, fél percenként hívogat!
- Mi a reggeli? – úgy tettem, mintha az előbbi megjegyzést nem hallottam volna. – Farkas éhes vagyok! – felültem, mert kényelmetlen volt így beszélgetni, és már nagyon éhes voltam.
- Hoztam kávét, teát és narancslét. Nem tudtam, mit innál.
- A narancslé megteszi. A kávétól mostanában… felfordul a gyomrom – ezt egy fintorral erősítettem meg.
- Paige elmondta, és kicsit bánt, amiért nem nekem mondtad el először.
- Komolyan féltékeny vagy a barátnődre, mert neki előbb mondtam el, hogy terhes vagyok? – felvontam szemöldököm, miközben magamban jót mulattam Dean viselkedésén.
- Gratulálok Sam! Damien, mit szólt… Várj, ugye elmondtad neki? – a hallgatásom, mindent elárult. – Sam, el kell mondanod neki!
- Tudom. El fogom neki mondani… csak még nem most. Tegnap akartam elmondani, de akkor megtaláltam azt a dobozt és begőzöltem. Amikor hazajött nem láttam a méregtől, egyből neki estem.
-Figyelj, én megértem, hogy haragszol rá. Nem volt szép, hogy ezt eltitkolta előled, de őt is megértem. Védeni próbált. Azok után, amin..,
- Mindketten átmentünk Dean! Nem csak engem próbált megölni, hanem Őt is! – elment az étvágyam, megint dühös voltam. Felkeltem, megkerestem a cipőmet és belebújtam.
- Most hová mész? – utánam jött, próbált megállítani, pont, mint Dam tegnap este.
- Haza. Igazad van, nem halogathatom ezt tovább. Elmondom neki, hogy terhes vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy azonnal megbocsájtok.
Mielőtt Dean haza vitt, elvitt reggelizni. Kiderült, hogy a főzés nem az erőssége, de váltig állította, hogy ez mindössze a kényes terhes pocakom miatt van így. Megígértem, hogy később felhívom és beszámolok mindenről.
Az ajtó az előtt kinyílt, hogy a kulcsot elforgattam volna benne. Damien behúzott és szorosan magához ölelt. Dean-nek igaza volt, kész idegroncs volt, valószínűleg a poklot járta meg, amikor itt hagytam, főleg, mert azt sem mondtam meg neki, hová megyek. Még csak fel sem hívtam, hogy jól vagyok, és ne aggódjon. Azt hiszem így akartam büntetni.
 - Dam… - próbáltam kibújni a szorításából, de képtelen voltam, annyira nagyon ragaszkodott. Megvártam, míg megnyugodott és magától elengedett.
- Sajnálom kicsim, nagyon sajnálom! Nem akartam hazudni, csal féltem, hogy…
- Nem roppanok össze Damien. Bármennyire is féltek ettől, nem fog megtörténni. Már nem az a nő vagyok, akivel egy éve Londonban a szüleid konyhájában találkoztál. Már nem vagyok roncs, már nem félek az érintéstől, sem az idegenektől. Már elfogadtam, hogy nem tudom meg nem történté tenni. Tovább léptem Damien. Most már erős vagyok. Megbirkózom vele. De ahhoz, neked is hinned kell bennem!
- Szeretlek Sam. Ezért nem tudlak nem félteni.
- Akkor bízz bennem. Bízz abban, hogy van elég erőm, hogy elbírok ezzel az egésszel!
- Megbocsájtasz?
- Nem arról van szó, hogy meg tudok bocsájtani, vagy sem. Heteken át hazudtál és még csak észre sem vettem. Hogyan higgyek neked ezek után?
- Ne már Sam… Kérlek, ezt nem gondolhatod komolyan! – meg akart érinteni, de nem hagytam, ha megteszi, azonnal elfelejtek neki mindent és ezt nem söpörhetem a szőnyeg alá.
- Terhes vagyok. – csak úgy kimondtam. Damien lefagyott egy pillanatra.
- M… Mi… Mit mondtál?
- Terhes vagyok. – újból kimondtam, úgy éreztem szüksége van rá, hogy még egyszer hallja.
- Sam, ez… Úristen… én… mi nekünk… Azt mondod gyerekünk lesz? – elmosolyodott, ugyanaz látszott rajta, ami tegnap rajtam. Boldog volt. Örült a babának. Azt hiszem meg akart ölelni, nem tudom biztosan, de nem hagytam.  
- Én csak el akartam mondani. Azt akartam, hogy tudd. Tegnap borzasztóan boldog voltam, most is az vagyok, de jelen pillanatban ezt nem tudom megosztani veled.
- Tessék? Miért? Mert már nem bízol bennem?
- Mit fogsz tenni? Zoéval. Elmondod a rendőrségnek, mit találtál?
- Ez nem olyan egyszerű.
- Miért? – igazából nem vártam választ, mert magamtól is rájöttem. Damien saját maga akar eljárni Zoé ügyében, azt pedig nem hagyhatom. Nem Zoé miatt, hanem miatta. Ha megteszi, amit a fejében forgat, élete végéig bánni fogja és soha nem lesz képes tükörbe nézni. Látta rajtam, hogy rájöttem. Jobban ismertük a másikat, mint saját magunkat.
- Nem fogom azt tenni vele, amit ő tett velük. Nem fogom bántani…
- Akkor, mit akarsz? Megmenteni? Nem tudod. Ő beteg és nem érdemli meg. Ha te nem beszélsz a rendőrökkel, akkor én fogok. – utáltam magam érte, de muszáj voltam ultimátum elé állítani. Meg kell védenem magunkat.
- Rendben.
- Köszönöm.
Nem mondanám, hogy a dolgok köztünk fényesen állnak. Damien örült a hírnek, ahogy én is, de képtelen voltam vele együtt örülni és a babaszobát tervezgetni. Egyedül annyiban sikerült megegyeznünk, hogy egyelőre nem mondjuk el másnak. Elég, ha rajtunk kívül Dean és Paige tudja, és ők nem fogják szétkürtölni.
A reggeli rosszulléteken kívül nem volt más bajom, tele voltam energiával és folyton éhes voltam. Damien tartotta a három lépés távolságot, amit én szabtam, de látszott rajta, hogy nehezen viseli. Még nem voltam túl a hazugságán, de hajlandó voltam engedményeket tenni. Nem szándékoztam büntetni, ezért sem vártam el tőle, hogy költözzön ki a nappaliba, és én sem léceltem le.
Lassan újra elkezdetünk közeledni, bár ő félve. Sokat beszélgettünk. Kellett egy hét, mire sikerült megbocsájtanom, hogy titkokban a hátam mögött Zoé után kutakodott. A rendőrségre is elment, elmondott mindent, amit megtudott, a magánnyomozó elérhetőségét is megadta, hogy őt is kihallgathassák. Kezdtem örülni, hogy végre vége lesz az egésznek, de a nyomok, az információk semmit sem értek, Zoé megint eltűnt, de ezúttal hagyott némi nyomot maga után, de így is időbe telik, míg újra a megtalálják. Féltem, hogy soha nem bukkannak rá. Nem akartam megvárni, míg újra utánunk jön. Rettegéssel töltött el, ha arra gondoltam újból árthat nekünk. Damien akárhányszor próbált megnyugtatni ezzel kapcsolatban, nem jött össze. Addig nem leszek képes megnyugodni, amíg el nem kapják. Muszáj elkapniuk.
- Jól vagy? – elmerengtem, délelőtt elmentem az orvoshoz, megcsinálták az első ultrahangot. Minden rendben volt, a baba egészséges. Még sem tudtam nyugodtan örülni, folyton azon rágódtam, mi lesz, ha Zoé megtudja, hogy gyerekünk lesz. Mit tenne?
- Sam… - Dam leült mellém, megsimogatta az arcom, halványan rá mosolyogtam, de még mindig máshol jártam. – Kezded a frászt hozni rám - kénytelen voltam visszatérni a valóságba és a rémes gondolataimat hátra hagyni.
- Nincs semmi baj. Mutatni szeretnék valamit – belenyúltam a táskámba és előkerestem azt a kis képet, amit az orvos adott. – Nézd… - a kezébe adtam.
- Ez… - úgy nézte, mint aki tudná mit is kell néznie, mintha látná egészben, látná, hol kezdődik a feje, a karja, mintha meg tudná számolni az összes ujjacskát, pedig nem volt több egy apró babszemnél.
- Ott van, egészen picike, de ott van.
- Látom.
- Tudom. – boldog mosoly ült ki az arcomra, ahogy Damient figyeltem. Tudtam, hogy órákon át képes lesz azt a képet bámulni. Csörgött a telefon, ezért otthagytam a büszke apukát, és felvettem. Először nem szólt bele senki, pedig tisztán hallottam, hogy valaki levegőt vesz a vonal túlsó végén.
- Haló! Valaki… - biztosra vettem, hogy valaki szórakozik, egy idióta, aki viccesnek találja a telefonbetyárkodást. – Ha nem szól bele, leteszem - már emeltem el a fülemtől a kagylót, amikor végre beleszóltak.
- Remélem, élvezed a boldogságod, mert már nem tart sokáig!


2017. február 12., vasárnap

Érintő - 16.fejezet



Sziasztok!
Meghoztam a folytatást! Remélem tetszik, kíváncsian várom a véleményeteket!
Jó szórakozást!
Alice
A doboz
Amikor Damien felébredt, olyan volt, mintha sziklák tömkelege zuhant volna le a mellkasomról. Néhány napja kiengedték, azt hittem már soha sem hallom többet a hangját, hogy többé nem ölel át a karjával. Nem bírtam volna elviselni, ha elveszítem. Éppen elég veszteség ért az életben, ez már sok lett volna. Megérdemlem a boldog befejezést és az Damien.
Zoé eltűnt. Sem a rendőrség, sem a családja nem hallottak felőle azóta, hogy megpróbált engem és Damient megölni. Semmi nyoma. A rendőrség tehetetlen, de én tudom, érzem, hogy nincs messze, csak az alkalomra vár, hogy befejezze, amit elkezdett. Próbáltam mentséget keresni, megbocsátani, de nem ment. Miért kéne minden aljas és gonosz dolgot megbocsátani? Nem leszek tőle jobban, nem leszek tőle újra sértetlen. Jobb ember sem leszek tőle. Bántott. Damient is bántotta, majdnem megölte őt, pedig szereti. Azt mondják beteg, mentálisan beteg, de ez sem mentség. Azt kívánom, hogy előkerüljön, találják meg és csukják le. Nem érdemel semmit, sem bocsánatot, sem azt, hogy a betegsége miatt másként bánjanak vele. Egyszerűen nem érdemel semmit.
- Mit csinálsz? – Damien lehuppant mellém, én pedig azonnal összecsuktam a füzetet, amibe írtam. Nem titkoltam előle semmit, de ezekről a dolgokról még sem akartam vele beszélni, nem tudom miként kezelné, őt is trauma érte.
- Semmit. – feleltem ártatlanul, miközben a párna alá igyekeztem rejteni a füzetet, de Damien kicselezett és megszerezte magának. – Add vissza! – nyújtóztam érte, de esélytelen volt, Dam felugrott és magasba emelte. Amióta haza engedték egy percet sem töltött távol tőlem, néha még az is nehezére esett elviselni, ha csak a másik szobába léptem át.
- Mi ez? Csak nem naplót vezetsz? – velem ellentétben, ő remekül szórakozott. De amikor meglátta az arckifejezésem abba hagyta. Egészen elkomolyodott, leengedte a karját és felém nyújtotta a füzetet. – Sajnálom Sam. Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked.
- Felhívtam Dr. Morgan-t. Ő tanácsolta, hogy írjam ki magamból. – a mellkasomhoz szorítottam a naplót, nem néztem fel, nem akartam, hogy azt higgye, már nem bízom benne, vagy még mindig mardos belülről valami. Amennyire lehetett feldolgoztam a történteket, ért már trauma és túléltem, feldolgoztam és tovább léptem.
- Ha lenne valami, azt elmondanád, ugye? – magához húzott, átölelte a derekam, a fejem a vállára fektettem.
- Kitaláltam valamit. Tudom, hogy most költöztünk csak be, de mi lenne, ha keresnénk egy házat, mondjuk Los Angelesben? Régebben ott éltél, és távol lennénk ettől a helytől.
- Zoétól lennénk távol. Nem akarok bujkálni Damien. – elhúzódtam, a naplót betettem az ágy melletti éjjeli szekrény fiókjába. Damien mögém lépett, átölelt.
- Tudom. Én sem szeretnék bujkálni, de nem azt tesszük most is? Egész nap ebben a lakásban vagyunk, bárhová megyünk, egy rendőr elkísér. Ez sem élet így Sam.
- Nem akarok többet Zoéról beszélni.
- Akkor miről?
- Adok egy kis segítséget… - mielőtt bármit mondhatott volna a szájára tapadtam.

Csupán néhány hétre volt szükségünk, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba. Damien újra dolgozni kezdett a színházban, én visszamentem a kávézóba. A rendőrség egyelőre lezárta az ügyet, mivel nem találták meg Zoét. Damien-nel úgy döntöttünk, hogy nem áldozunk több időt Zoéra, és mostantól magunkra és a közös életünkre koncentrálunk. Tovább terveztük az esküvőt, még házakat is elmentünk nézni. Damien próbált rábeszélni Londonra és Los Angelesre, de megszerettem ezt a várost, otthon voltam, voltak barátaim. Minden tökéletes volt.
Reggel korán keltem, én nyitottam a kávézót. Paige nem sokkal nyitás előtt érkezett, alig bírtam leválasztani Deanről.
- Srácok, ne csináljátok! – nevetve húztam el a barátnőmet. – Este folytathatjátok!
Egész nap tömve volt a kávézó, annyian voltak, mint máskor egy hét alatt se. Paig-el fel-alá rohangáltunk, ráadásul a főnők elutazott valami konferenciára és ketten vittük a boltot. Karen a másik pincérnő lebetegedett így esélyem sem volt zárás előtt lelépni, pedig úgy volt, hogy ma Damiennel vacsorázni megyünk.
A nap vége felé többször is rám tört a rosszullét, felkavarta a gyomrom ez a sok illat. Ki kellett szaladnom a mosdóba. Mire visszaértem Paige végzett a mosogatással. A kávézó szinte kiürült, néhány perc volt zárásig, úgy volt Damien értem jön, nem régen írt, hogy elhúzódik a próba és értem küld egy taxit, visszaírtam, hogy majd otthon találkozunk. Fáradt voltam és még mindig hányingerem volt, valószínűleg sikerült összeszednem egy csúnya vírust.
- Rosszul nézel ki. – állapította meg Paige egy fintor kíséretével.
- Úgyis érzem magam.
- Inkább haza kísérlek. – jelentette ki ellenmondást nem tűrően.
- Erre semmi szükség… - próbálkoztam, de Paige hajthatatlan volt. Dean is befutott és kettőjük ellen már végképp nem volt erőm harcolni.  
Egész úton be nem áll a szájuk, máskor nagyon élveztem a társaságukat, de ma nem. A kedvem is kezdett átcsapni pocsékba. A házunkhoz érve elköszöntem Dean-től, Paige velem együtt szállt ki és egészen a kapuig kísért.
- Paige, jól vagyok! – bizonygattam, de igazából már alig tartottam magam. Az ágyamat akartam és Damien ölelő karjait.
- Aha, persze. Egész héten hullámzó volt a kedved és három napja rókázol. Szóval, holnap reggel átveszem a műszakod és elmész az orvoshoz.
- De…
- Sam, szerintem te… Szóval neked még eszedbe sem jutott, hogy tudod… Terhes vagy?
- Mi? Nem… Én nem… Nem vagyok… Nem vagyok terhes.
- Menj el orvoshoz Sam! – átölelt és visszasietett a barátjához. Elgondolkodtatott, amit mondott, igaza is lehet, de inkább nem éltem bele magam semmibe.
A rendelő tele volt kismamákkal, eléggé kényelmetlenül éreztem magam, de az is lehet, hogy inkább irigy és féltékeny voltam.  Mostanában nem éreztem jól magam, reggelente émelyegve ébredtem, napközben többször is rosszul voltam, egyik alkalommal még el is ájultam. Nem hittem, hogy terhes vagyok, de Paige elültette a bogarat a fülembe és addig nyaggatott, amíg belementem, hogy eljövök az orvoshoz. Tízre kaptam időpontot, de már reggel kilenc óta a váróban ültem.  Damiennek nem szóltam a rosszullétekről, ahogy arról sem hová jövök ma reggel.
- Miss Matthews? Kérem, fáradjon be!
Hamar túlestem a vizsgálaton, az orvos azt mondta három napon belül meglesznek az eredmények. A kórházból egyenesen a kávézóba mentem. Azt hittem lebuktam, amikor megláttam Damient Paige-el beszélgetni a pultnál. Szerencsére a barátnőm kimentett és Dam semmit sem gyanított.
Azt hittem megőrülök abban a három napban, míg az eredmények elkészülnek. Damien korán bement a színházba, este bemutató és még vagy milliószor szeretné elpróbáltatni a társulattal az új darabot. Éppen indulóban voltam, a kulcsomat kerestem, amikor a mobilom megcsörrent. A kórházból hívtak, elkészültek az eredmények. Minden rendben volt, szerencsére nem voltam beteg, hanem Paige-nek volt igaza. Terhes vagyok. Nem emlékszem, hogy megköszöntem volna a hívást, vagy, hogy letettem volna telefont. A következő, amire emlékszem, hogy az előszoba közepén ülök és potyognak a könnyeim. Kiborultam. Sírtam, amíg a könnyeim teljesen elapadtak. A telefon újból megcsörrent, igyekeztem normális hangon beszélni, de nem bírtam újból feltört belőlem a zokogás. Paige volt az, aggódott, amiért még nem értem be. Elmondtam neki, képtelen voltam hallgatni róla, főleg, mivel végig zokogtam.
- Maradj otthon, beszélek a főnökkel és berángatjuk Karent.
- Biztos, hogy nem gond?
- Persze anyuci, maradj otthon, pihenj és mond el a pasidnak!
- Terhes vagyok…
- Terhes vagy. Sam?
- Igen?
- Örülök neked.
Felhívtam a kórházat, egyeztettem időpontot a nőgyógyászhoz és ultrahangra. Reméltem, hogy Damien is ott tud lenni velem. Úgy döntöttem nem várok tovább, elmegyek a színházba. Indulni akartam, amikor Damien asszisztense befutott. Damien öltönyéért jött, úgy volt lesz ideje haza jönni és átöltözni, de kisebb gond akadt a darab körül, ezért elküldte érte Lisat.
- Máris hozom! – beszaladtam a szobába, kikaptam a gardróbból és odaadtam Lisanak. Kiengedtem utána visszasiettem a hálóba, mert a nagy kapkodás közepette kiborult pár holmi. Pakolás közben eszembe se jutott, hogy Damien holmija közt turkáljak, teljesen véletlenül löktem le azt a dobozt. Azt hittem régi gyerekkori képek, esetleg a színházban készült fotók és szövegkönyvek vannak benne. Amikor lehajoltam, hogy összeszedjem, ami kiborult kis híján elájultam. A szoba forgott velem, nem hittem a szememnek, az agyam képtelen volt elfogadni a látottakat. A doboz tele volt képekkel Zoéról, a papírok pedig jelentések voltak. Semmit sem értettem. Egy telefon, egy névjegykártya. Kiborítottam a dobozt. Megnéztem minden egyes képet, elolvastam minden egyes jelentést és rájöttem, hogy Damien tudja, hol van Zoé. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem a gardrób padlóján ülve a képeket nézegetve. Egyszer csak hallottam a zár kattanását, nem ugrottam fel, még csak meg se próbáltam eltüntetni mindent.
- Sam? – Damien a szobába lépett. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, annál inkább az enyémről.
- Hazudtál nekem! – felpattantam és a képébe nyomtam egy alig pár napja készült fényképet. Még soha nem éreztem ennyire elárulva magam. Damien hetek óta hazudik, és a legszomorúbb az egészben, hogy még csak észre sem vettem.
- Nem akartalak feleslegesen idegesíteni, amikor…- nem hagytam befejezni.
- Nem érdekel! Akkor is hazudtál. – semmivel sem magyarázható a tette, legfőképpen azzal nem, hogy engem akart védeni.
- Sam… - nyúlt utánam, de most az egyszer nem hagytam. Damiennek éreznie kell, hogy mennyire megbántott. – Ne csináld ezt…
- Azt csinálok, amit akarok! – kirohantam mellette az ajtón. Kiborultam, levegőre volt szűkségem, mert úgy éreztem mindjárt megfulladok. Annyi mindenen mentünk keresztül, a múltam, az ő múltja, Zoé… és megint Zoé. Mindig Zoé. Mindig is köztünk lesz, mert az a nő a megszállottja és most már Damien is az ő megszállottja. Nekem ez nem megy! Nem élhetek így, már nem tehetem, mert már nem csak róla, rólam vagy Zoéról van szó.
- Hová mész? – elállta az utam.
- El! És ne merészelj utánam jönni! – arrébb löktem, azonban hiába rángattam az ajtót, az nem nyílt ki.
- Nyisd ki! – követeltem. Damien meg sem mozdult.
- Ebben az állapotban nem hagyom, hogy vezess! – meg tudtam volna ütni. Addig ütöttem volna, míg nem érzi, mennyire fáj az árulása. Miért nem szólt? Miért nem szólt a rendőrségnek, hogy hol van?
- Azonnal nyisd ki azt a rohadt ajtót! – kiabáltam. Damient még csak ki sem zökkentette a nyugalmából a kirohanásom.
- Amint lehiggadtál magam viszlek oda, ahová csak szeretnéd.