Érintő - 17.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást, remélem meg lesztek vele elégedve! :) Berni és Pixy, nektek nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt kommentet. Puszi nektek!

Jó olvasást!
Alice



A telefon
Damien percekig győzködött, hogy hagy magyarázza meg, és minél inkább hárítottam, és minél jobban menekülni akartam ő annál jobban erősködött és a végén már kiabáltunk egymással, olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit egyikünk sem gondolt komolyan. Eléggé megviselt a vita, rosszul voltam, hányingerem volt és levegőre vágytam. Nehezen meggyőztem Damient, hogy engedjen ki, ne rontson tovább a helyzeten. Megígértem, hogy visszajövök, de ahhoz most ki kell engednie, nem akarom ezt tovább csinálni, a veszekedés amúgy sem vezetett sehová. Mindkettőnknek arra volt szüksége, hogy lehiggadjunk, és később megbeszéljük ezt az egészet.
Hívtam egy taxit. Útközben felhívtam Deant és megkértem fogadjon be éjszakára. Nem akartam mindent kiteregetni a taxisofőr füle hallatára, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani, úgy éreztem kirobban belőlem, ha nem mondhatom el azonnal valakinek. Dean a ház előtt várt, már mindent tudott így nem bombázott kérdésekkel, egyszerűen átölelt és felkísért a lakásba. Paige már elment, ketten voltunk. Szerettem Paige-t, szinte a legjobb barátnőm volt, de Dean volt a legjobb barátom, előbb ismertem meg és ő volt az első ember, akit Damienen kívül közel engedtem magamhoz. Tudta a titkom, hónapokkal ezelőtt elmeséltem mi történt velem. Sokkal könnyebben megosztottam vele, mint Damiennel, nem tudom miért, lehet, mert már egyszer elmondtam valakinek, vagy, mert az ő reakciója teljesen másként hatott rám, mint Damiené. Nem féltem, hogy ha meg tudja, másként néz majd rám.
Dean ölelése is nyugtató hatással volt rám, egészen kényelmesen befészkeltem magam a karjába. Soha nem tekintettem Deanre másként, mint barátra, egy testvérre, akire mindig is vágytam. Érdekes, hogy Damient soha nem éreztem a testvéremnek, holott mindig is ezt nevelték belénk.
Nem is tudtam mennyire fáradt vagyok, míg el nem aludtam Dean karjában. Reggel sokkal kényelmesebb helyen ébredtem, mint amire emlékeztem. Dean valószínűleg behozott a kanapéról, mert az ágyában ébredtem.
- Jó reggelt Csipkerózsika! . Dean egy tálcát egyensúlyozva lépett a szobába. Még nem akartam visszatérni a valóságba, ennek kinyilvánításaképpen a fejemre húztam takarót. Dean hangos nevetésben tört ki, hallottam, hogy lerakja a tálcát és a következő pillanatban eltűnt a fejemről a takaró. Morcosan néztem a legjobb barátomra, aki erre még jobban nevetni kezdett.
- Majdnem dél, gondoltam nem akarod átaludni a napod. A pasid meg kész idegroncs, fél percenként hívogat!
- Mi a reggeli? – úgy tettem, mintha az előbbi megjegyzést nem hallottam volna. – Farkas éhes vagyok! – felültem, mert kényelmetlen volt így beszélgetni, és már nagyon éhes voltam.
- Hoztam kávét, teát és narancslét. Nem tudtam, mit innál.
- A narancslé megteszi. A kávétól mostanában… felfordul a gyomrom – ezt egy fintorral erősítettem meg.
- Paige elmondta, és kicsit bánt, amiért nem nekem mondtad el először.
- Komolyan féltékeny vagy a barátnődre, mert neki előbb mondtam el, hogy terhes vagyok? – felvontam szemöldököm, miközben magamban jót mulattam Dean viselkedésén.
- Gratulálok Sam! Damien, mit szólt… Várj, ugye elmondtad neki? – a hallgatásom, mindent elárult. – Sam, el kell mondanod neki!
- Tudom. El fogom neki mondani… csak még nem most. Tegnap akartam elmondani, de akkor megtaláltam azt a dobozt és begőzöltem. Amikor hazajött nem láttam a méregtől, egyből neki estem.
-Figyelj, én megértem, hogy haragszol rá. Nem volt szép, hogy ezt eltitkolta előled, de őt is megértem. Védeni próbált. Azok után, amin..,
- Mindketten átmentünk Dean! Nem csak engem próbált megölni, hanem Őt is! – elment az étvágyam, megint dühös voltam. Felkeltem, megkerestem a cipőmet és belebújtam.
- Most hová mész? – utánam jött, próbált megállítani, pont, mint Dam tegnap este.
- Haza. Igazad van, nem halogathatom ezt tovább. Elmondom neki, hogy terhes vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy azonnal megbocsájtok.
Mielőtt Dean haza vitt, elvitt reggelizni. Kiderült, hogy a főzés nem az erőssége, de váltig állította, hogy ez mindössze a kényes terhes pocakom miatt van így. Megígértem, hogy később felhívom és beszámolok mindenről.
Az ajtó az előtt kinyílt, hogy a kulcsot elforgattam volna benne. Damien behúzott és szorosan magához ölelt. Dean-nek igaza volt, kész idegroncs volt, valószínűleg a poklot járta meg, amikor itt hagytam, főleg, mert azt sem mondtam meg neki, hová megyek. Még csak fel sem hívtam, hogy jól vagyok, és ne aggódjon. Azt hiszem így akartam büntetni.
 - Dam… - próbáltam kibújni a szorításából, de képtelen voltam, annyira nagyon ragaszkodott. Megvártam, míg megnyugodott és magától elengedett.
- Sajnálom kicsim, nagyon sajnálom! Nem akartam hazudni, csal féltem, hogy…
- Nem roppanok össze Damien. Bármennyire is féltek ettől, nem fog megtörténni. Már nem az a nő vagyok, akivel egy éve Londonban a szüleid konyhájában találkoztál. Már nem vagyok roncs, már nem félek az érintéstől, sem az idegenektől. Már elfogadtam, hogy nem tudom meg nem történté tenni. Tovább léptem Damien. Most már erős vagyok. Megbirkózom vele. De ahhoz, neked is hinned kell bennem!
- Szeretlek Sam. Ezért nem tudlak nem félteni.
- Akkor bízz bennem. Bízz abban, hogy van elég erőm, hogy elbírok ezzel az egésszel!
- Megbocsájtasz?
- Nem arról van szó, hogy meg tudok bocsájtani, vagy sem. Heteken át hazudtál és még csak észre sem vettem. Hogyan higgyek neked ezek után?
- Ne már Sam… Kérlek, ezt nem gondolhatod komolyan! – meg akart érinteni, de nem hagytam, ha megteszi, azonnal elfelejtek neki mindent és ezt nem söpörhetem a szőnyeg alá.
- Terhes vagyok. – csak úgy kimondtam. Damien lefagyott egy pillanatra.
- M… Mi… Mit mondtál?
- Terhes vagyok. – újból kimondtam, úgy éreztem szüksége van rá, hogy még egyszer hallja.
- Sam, ez… Úristen… én… mi nekünk… Azt mondod gyerekünk lesz? – elmosolyodott, ugyanaz látszott rajta, ami tegnap rajtam. Boldog volt. Örült a babának. Azt hiszem meg akart ölelni, nem tudom biztosan, de nem hagytam.  
- Én csak el akartam mondani. Azt akartam, hogy tudd. Tegnap borzasztóan boldog voltam, most is az vagyok, de jelen pillanatban ezt nem tudom megosztani veled.
- Tessék? Miért? Mert már nem bízol bennem?
- Mit fogsz tenni? Zoéval. Elmondod a rendőrségnek, mit találtál?
- Ez nem olyan egyszerű.
- Miért? – igazából nem vártam választ, mert magamtól is rájöttem. Damien saját maga akar eljárni Zoé ügyében, azt pedig nem hagyhatom. Nem Zoé miatt, hanem miatta. Ha megteszi, amit a fejében forgat, élete végéig bánni fogja és soha nem lesz képes tükörbe nézni. Látta rajtam, hogy rájöttem. Jobban ismertük a másikat, mint saját magunkat.
- Nem fogom azt tenni vele, amit ő tett velük. Nem fogom bántani…
- Akkor, mit akarsz? Megmenteni? Nem tudod. Ő beteg és nem érdemli meg. Ha te nem beszélsz a rendőrökkel, akkor én fogok. – utáltam magam érte, de muszáj voltam ultimátum elé állítani. Meg kell védenem magunkat.
- Rendben.
- Köszönöm.
Nem mondanám, hogy a dolgok köztünk fényesen állnak. Damien örült a hírnek, ahogy én is, de képtelen voltam vele együtt örülni és a babaszobát tervezgetni. Egyedül annyiban sikerült megegyeznünk, hogy egyelőre nem mondjuk el másnak. Elég, ha rajtunk kívül Dean és Paige tudja, és ők nem fogják szétkürtölni.
A reggeli rosszulléteken kívül nem volt más bajom, tele voltam energiával és folyton éhes voltam. Damien tartotta a három lépés távolságot, amit én szabtam, de látszott rajta, hogy nehezen viseli. Még nem voltam túl a hazugságán, de hajlandó voltam engedményeket tenni. Nem szándékoztam büntetni, ezért sem vártam el tőle, hogy költözzön ki a nappaliba, és én sem léceltem le.
Lassan újra elkezdetünk közeledni, bár ő félve. Sokat beszélgettünk. Kellett egy hét, mire sikerült megbocsájtanom, hogy titkokban a hátam mögött Zoé után kutakodott. A rendőrségre is elment, elmondott mindent, amit megtudott, a magánnyomozó elérhetőségét is megadta, hogy őt is kihallgathassák. Kezdtem örülni, hogy végre vége lesz az egésznek, de a nyomok, az információk semmit sem értek, Zoé megint eltűnt, de ezúttal hagyott némi nyomot maga után, de így is időbe telik, míg újra a megtalálják. Féltem, hogy soha nem bukkannak rá. Nem akartam megvárni, míg újra utánunk jön. Rettegéssel töltött el, ha arra gondoltam újból árthat nekünk. Damien akárhányszor próbált megnyugtatni ezzel kapcsolatban, nem jött össze. Addig nem leszek képes megnyugodni, amíg el nem kapják. Muszáj elkapniuk.
- Jól vagy? – elmerengtem, délelőtt elmentem az orvoshoz, megcsinálták az első ultrahangot. Minden rendben volt, a baba egészséges. Még sem tudtam nyugodtan örülni, folyton azon rágódtam, mi lesz, ha Zoé megtudja, hogy gyerekünk lesz. Mit tenne?
- Sam… - Dam leült mellém, megsimogatta az arcom, halványan rá mosolyogtam, de még mindig máshol jártam. – Kezded a frászt hozni rám - kénytelen voltam visszatérni a valóságba és a rémes gondolataimat hátra hagyni.
- Nincs semmi baj. Mutatni szeretnék valamit – belenyúltam a táskámba és előkerestem azt a kis képet, amit az orvos adott. – Nézd… - a kezébe adtam.
- Ez… - úgy nézte, mint aki tudná mit is kell néznie, mintha látná egészben, látná, hol kezdődik a feje, a karja, mintha meg tudná számolni az összes ujjacskát, pedig nem volt több egy apró babszemnél.
- Ott van, egészen picike, de ott van.
- Látom.
- Tudom. – boldog mosoly ült ki az arcomra, ahogy Damient figyeltem. Tudtam, hogy órákon át képes lesz azt a képet bámulni. Csörgött a telefon, ezért otthagytam a büszke apukát, és felvettem. Először nem szólt bele senki, pedig tisztán hallottam, hogy valaki levegőt vesz a vonal túlsó végén.
- Haló! Valaki… - biztosra vettem, hogy valaki szórakozik, egy idióta, aki viccesnek találja a telefonbetyárkodást. – Ha nem szól bele, leteszem - már emeltem el a fülemtől a kagylót, amikor végre beleszóltak.
- Remélem, élvezed a boldogságod, mert már nem tart sokáig!


Megjegyzések

Chat